Visszatért Pécsre Páva Zsolt: visszailleszkedni sokkal könnyebb, mint elindulni

Tizenévesként, majd túl a húszon, dr. Páva Zsoltnak volt a fejében egy kép Észak-Amerikáról. Filmek, zenék, hatalmas autók, végtelen sztrádák, a szabadság életérzésével. De úgy gondolta, egy zárt, diktatórikus világból oda ő soha nem juthat el. Néha a régi képzetek mégis megvalósulhatnak, némi baltikumi kitérővel színesítve. Pécs egykori polgármestere diplomataként négy évet kalandozott idegen tájakon.

- Nem nyelvismeret nélkül indult útnak 2021-ben, de sikerült fejleszteni a tudását?

- Jó régen, már középiskolásként megszereztem az angol alapokat. Az írással, az olvasással, a választékossággal nem akadt gondom. Ám kiderült, azért a beszélt amerikai angol valami más. Azt jól megérteni nem könnyű feladat egy idegennek. Sok benne a szlenges elem, az sem mindegy, ki hol tanulta korábban. Más egy indiai dialektus, mint egy afroamerikai kiejtés. De léptem benne előre.

- Első állomáshelye Chicago volt, de tényleg létezik a „csikágói" gengszterromantika?

- Más az, amiről a filmvásznakon mesélnek. Elsősorban el sem tudtam volna képzelni a szocializmusban, hogy évtizedekkel később a város utcáin sétálhatok. Másrészt, azért a rossz hírnévnek akad némi alapja. A számozott utcák esetében, egy bizonyos ponton túl, délebbre már nem szabad lakást bérelni, azt kifejezetten tiltják. Mert a gyilkosságok kilencven százaléka a metropolisznak azon a részén szoktak megesni. Nekem óriási szerencsém volt, közel laktam a belvároshoz, gyalog járhattam be a konzulátusra.

- Kocsival meg várta az országút?

- A körzetünkbe tizenegy állam tartozott. Az ottani magyar közösségekkel tartottam a kapcsolatot. Két nagyon lényeges szervezőerő létezik náluk. Az egyik az egyház, a másik a cserkészmozgalom. Gyakran hatszáz, máskor akár kilencszáz kilométer is volt egy út, csak oda. A konzulátus autójával sok mérföldet hagytam magam mögött. Hatalmasak a távolságok, de ők inkább órában szokták meghatározni, mi milyen messze fekszik tőlük. Érdekes gondolkodásmód, bár cseppet sem észszerűtlen.

- Kettő esztendő után mégis „beleunt" a nagyvilági jólétbe?

- Azért ez kissé sarkos megfogalmazás! Amerika messze van, egyedül voltam, hiányzott a családom. Onnan átlagban háromhavonta lehetett hazajönni, közelebb akartam kerülni a szeretteimhez. Ekkor adódott egy esély, Lettország, Riga, a főváros lehetett az új állomáshelyem. A térképen, a nagy Oroszország mellett csak egy pontnak tűnik, de területileg kétharmadnyi Magyarországról van szó. Igaz, a népesség csupán 1,86 millióra rúg, szóval vidéken kevesen laknak. Nagyon fővároscentrikus minden. Keveredik ott a skandináv érzés, meg a németségre jellemző ismérvek. Világméretű látványosságokkal nem dicsekedhetnek, mégis kellemesek a hétköznapok az ő tájaikon. De a nyelvük szörnyen bonyolult, még a szomszéd litvánokkal, észtekkel sem értik meg egymást. Viszont repülővel gyorsan el lehet jutni onnan a hazámba, ez azért komoly előny!

- Túllépve Rigán - amiről az idősebbeknek egy segédmotor neve ugrik be előre -, milyen a Baltikumban a vidéki életvitel?

- Minden egy léptékkel kisebb, mint felénk. Ott 50 000-es lélekszámmal már nagyvárosról beszélnek. De ez érthető, hiszen kétmillióan sincsenek, mindent ehhez érdemes mérni. Hatalmas tapasztalás volt megismerni őket, egy másik dimenziót. De az a küldetés is befejeződött, újra Pécsett vagyok, néha meg a Balaton partján. Visszailleszkedni persze sokkal egyszerűbb, könnyebb, mint elindulni.

Pucz Péter - Fotó: Löffler Péter