Polgármesterünk is közbenjár a Hortobágyra kitelepítettek kárpótlása ügyében

Szándékozik-e a kormány anyagilag segíteni a Hortobágyra kitelepítetteket? - ezt a kérdést tette fel a Parlament hétfői ülésnapján Szekó József a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium vezetőjének. Polgármesterünk az alábbiakra emlékeztette a törvényhozás tagjainak figyelmét:

Tisztelt Országgyűlés, most vasárnap lesz 63 éve, hogy 1950. június 23-án éjjel sok száz családnak kellett pakolni államvédelmi és rendőri felügyelet mellett a déli és a nyugati határsáv településein. A kitelepítetteknek alig egy órájuk volt dolgaik összeszedésére, az irataikat elkobozták, személyes szabadságuktól megfosztották őket. Ezzel nem ért véget az akció. Miskolcról, Szegedről és több más településről további embereket, családokat kényszerítettek teherautóra.

1950. és 1953. között mintegy 10 ezer ártatlan embert hurcoltak el családostól a Hortobágyon, a Nagykunságon és a Hajdúságban létesített, szigorú rendőri őrizet alatt tartott 12 alföldi kényszermunkatáborba. Ez a tragédia több ezer családot érintett.
A legnagyobb traumát az okozta, hogy ez a borzalom végérvényesnek tűnt, mert a rabtartók ezt így láttatták. Mindjárt az első napon elégették az összegyűjtött személyi papírokat, ezzel éreztetve, hogy innen nincs tovább! Az elhíresült mondás: „Magukkal fogjuk a földet megzsírozni!...", mély nyomott hagyott a halálra rémített emberekben.

Az elhurcoltakat önkényesen válogatták ki a településeken csecsemőtől az aggastyánig. Kényszermunkájukat fegyveres őrizet mellett, embertelen körülmények között végezték, lakhelyükön csak mintegy fél méter széles ágyon kaptak helyet.
Történt ez békeidőben, minden bírói ítélet nélkül.

Az elhurcolás 1950. és 1953. között több lépcsőben valósult meg.
1953 júniusában a Nagy Imre-kormány amnesztiát hirdetett és kicsit vontatottan, késő őszre feloszlatták a táborokat. Mellékesen szólva furcsa közkegyelem az, amit a bírói ítélet nélkül senyvedők kaptak.

Mintegy 300 ember ezt már nem érhette meg, mert a szabadulás előtt belehalt a megpróbáltatásokba. A felszabaduló táborlakók eredeti lakhelyükre nem mehettek vissza, semmit sem követelhettek vissza és csak segédmunkára vették fel őket, gyermekeik pedig nem tanulhattak tovább. A rendszerellenesnek nyilvánított elhurcoltak házát, vagyonát végleg elkobozták, amivel a lakosságot akarta a hatalom megfélemlíteni.
Hogy féljenek, ne legyen önálló akaratuk, véleményük, húzzák meg magukat és legyenek a hatalom alázatos kiszolgálói.

A túlélők hosszú évekre megbélyegzett emberek maradtak külsőleg, mert a kommunista társadalom őket másodrendű állampolgárként kezelte, belsőleg, mert az átélt, embertelen élmények hatása soha nem múló lelki sebeket ejtett.
Nem vigasz, de úgy vélem áldozatuk nem volt hiábavaló, még ha mai ésszel értelmetlennek is tartjuk elhurcolásukat. De az általuk elszenvedett megpróbáltatások is elvezettek oda, hogy 1956-ra betelt a pohár, a magyar nép nem tűrte tovább a rabságot, elnyomást.
És tudjuk, 1956 nélkül nem lett volna 1989 sem...

Teljes körű társadalmi igazságszolgáltatásról már nem beszélhetünk, mivel az egykori raboknak már csak egy kis töredéke él, de anyagi és erkölcsi vonatkozásban és a társadalmi elismerés terén még tehető valami.

Kérdezem Miniszter Urat, miként kívánja anyagilag segíteni a kormány a Hortobágyra kitelepítetteket? - tette fel kérdését Szekó József.

Dr. Navracsics Tibor szakminiszter távollétében Dr. Rétvári Bence, a KIM államtitkára válaszolt polgármesterünknek. A politikus elmondta: már az előző Orbán-kormány idején döntöttek a hortobágyi kitelepítettek támogatásáról, s a meghurcoltaknak folyósítandó összegeket nemrég meg is emelték.

Mohács Város Önkormányzata