Nagyon remélem, hogy lesz szenzáció, mondja a mohácsi csatát kutató csoport vezetője

2018. szeptember 03. hétfő 09:16

A magyar történelemnek kevés olyan fordulópontja van, amely évszázadokon keresztül annyira befolyásolta a közgondolkodást, mint a mohácsi veszedelem. Szinte minden lemaradásunk ősoka lett az 1526. augusztus 29-én lezajló csata - természetes, hogy évszázadok óta keressük a felelősöket. Fodorral Pállal, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatójával a Magyar Idők készített interjút.

- Hogyan készül az MTA Történettudományi Intézete a mohácsi csatavesztés ötszázadik évfordulójára?

- Az elmúlt évben kutatócsoport felállításához kértünk támogatást. Lényegében az a csapat, amelyik 2013 óta a szigetvári kutatásokkal foglalkozik, kibővítve az együttműködők körét, pályázatot nyújtott be Mohács 1526-2026 - Rekonstrukció és emlékezet címmel. Rohamosan közeledik a mohácsi csata fél évezredes évfordulója, és nem ártana, ha még egyszer áttekintenénk, mi történt ebben a témában, hol siklottak félre a dolgok, miben téved a közvélekedés. A kutatócsoportot Pap Norberttel, a pécsi egyetem professzorával közösen vezetjük. Igyekszünk mindenkit bevonni, aki a témában valaha is kutatott. A pályázati innováció lényege, hogy a történelemtudomány mellett a természettudomány módszereit is megpróbáljuk érvényesíteni. A Mohács-kutatások mostanáig nemigen vették figyelembe a földrajzi szemléletet. Fontos szempont, hogy ne úgy gondolkodjunk, mint a statikus tájjal dolgozó történészek, hadtörténészek, hanem vegyük figyelembe, hogy ez változó táj. Például a lemeztektonikának nagy szerepe volt a változásokban, és ha meg akarjuk találni, valójában hol történtek az események, hol volt a csatatér, új tudományos módszerekre van szükség. Pillanatnyilag ahhoz közeledünk, hogy ki tudjuk zárni, hol nem lehetett az ütközet.

- A csataleírások nem segítenek?

- Részletes magyar leírás egy van, Brodarics Istváné, aki II. Lajos kancellárja volt, és túlélte a csatát. Elsőrangú forrás, hihetetlen megfigyelőképességről tanúskodik. És leírása tartalmaz földrajzi utalásokat is. Ám mostanáig éppen azt nem elemezte senki, hogy az a kevés, név szerint is azonosítható földrajzi pont, amely alapján jól tájékozódni lehetne, hol is lehetett valójában. A geofizikai tájrekonstrukciós módszer, most már biztosan mondhatom, el fog vezetni oda, hogy megmondjuk: pontosan hol volt az ütközet.

- És a török források?

- Azok is segítenek. A kutatók eddig is használták ezeket, de mostanáig inkább mintha saját elképzeléseikhez próbálták volna igazítani a források adatait. A legalapvetőbb földrajzi összefüggéseket nem vették figyelembe. Például, hogy a mohácsi síkon található vizek merre folyhattak, mekkora árterük volt. Egyáltalán: hol voltak a vizes területek, merre a szárazulatok, ahol közlekedni lehetett, és harcolni. Pillanatnyilag az a legnagyobb nehézség, hogy nem tudjuk, hol kellene ásni.

- Az 1976-ban föltárt tömegsírokat dokumentálták, még antropológiai vizsgálat is történt.

- A vita a körül forog, hogy ezek a tömegsírok melyik helyszínhez, táborhoz vagy csatahelyhez kapcsolódnak. Az a meglepő, hogy a legtöbben nem csatahelyhez kötik a tömegsírokat. Bizonytalanság van a tömegsírok temettetőjével vagy temettetőivel kapcsolatban is. Kanizsai Dorottyának szerepe lehetett a halottak eltemettetésében, amikor a csatában elhunyt mostohafia, Perényi Ferenc püspök holttestét kereste. Volt egy csata, amelyben egyik oldalon mintegy 15 ezren estek el, a másikon meg több ezren, és nagyon valószínűtlen, hogy az ütközet után a halottakat húsz kilométerrel arrébb hurcolták. Ebben semmi logika nincs, hiszen a járványveszély miatt célszerű volt minél előbb eltemetni a maradványokat.

- Akkor mi lehet a megoldás? Miért éppen ott van a két tömegsír?

- Ezt az elemet kellene a helyére rakni. Mindenképp szükséges megtalálni a csata valószínűsíthető helyét.

- A mohácsi csatavesztés alighanem a magyar történelmi tudatot legjobban befolyásoló események egyike. Fél évszázadonként megkísérlik újraértékelni. A kutatócsoport munkájának eredményeként várható újabb átértékelés, vagy nem a szenzációkeltés a céljuk?

- Nagyon remélem, hogy lesz szenzáció. Az elmúlt évtizedekben Nemeskürty István, majd Perjés Géza lobbantotta föl a mohácsi csatavesztéssel kapcsolatos vitát. Három évvel ezelőtt az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében tartott, „Nekünk Mohács kell..." című konferencián két kutató azzal keltett nagy feltűnést, hogy a korábbi, általánosan elfogadott nézettel szemben - mely szerint II. Lajos menekülés közben halt meg - azt állították, hogy meggyilkolták. Néhányan azt sejtetik, hogy a gyilkosság hátterében Szapolyai állhatott. Ez a teória az ütközettel kapcsolatosan is új gondolkodást indított útjára. Mi nem pusztán arra keresünk magyarázatot, hogyan vívták meg a csatát, vagy mi történt utána a királlyal, hanem a csatatér meghatározásától kezdve a történeti előzmények feltárásáig, a következményekig, a magyar nemzeti emlékezetben játszott szerepéig, a modern emlékezésig minden szeletét át szeretnénk tekinteni a problémának. A csatatér kutatásával párhuzamosan már elindítottuk az emlékezetpolitikai kutatásokat is, amelyek azt vizsgálják, hogy a csatavesztés nagy hatása a magyar lélekre mikortól és hogyan következett be.

- Hogyan látták a kortársak a helyzetet a mohácsi csatavesztés után?

- Az derült ki, hogy tulajdonképpen közvetlenül a csata után megbicsaklott minden. Persze ez pszichikailag teljesen érthető dolog. Szinte már a csata másnapján megkezdődött a bűnbakkeresés. A Jagelló-ház és a körülötte lévő vezetőréteg elvesztette a mohácsi csatát, és az eseményeket a közvélemény azonnal úgy értelmezte és értékelte, hogy törésvonal keletkezett, óriási tragédia. A felelősök megtalálásában hathatós „segítséget" nyújtott a Habsburg-dinasztia, amely 1526-ban azonnal kinyújtotta a kezét a magyar trón után. Kézenfekvő választ kínáltak: a csatavesztés azért következett be, mert korábban nem a dinasztia valamelyik képviselője került a magyar trónra, sőt még a tragédia után is vonakodnak a főurak őket teljes szívvel elfogadni. A korszak történetírásában azonnal meg is jelent ez a vélekedés, különösen a Ferdinánd-párti történetírók vetették papírra. Hamarosan a nyugati történetírók is átvették, különösen a törökkérdésben érdekelt országok írástudói, például az itáliai értelmiségiek egy része, akik ezzel a teóriával kisebbítették saját felelősségüket. Ugyanis részben nem nyújtottak segítséget, részben lepaktáltak a törökkel.

A mai világban ugyanez történik: a felelősök sokszor azonnal hárítanak. 1526 után gyorsan elterjedt, hogy nem elég: a magyarok vesztettek, de még bűnösök is. Így aztán a Jagelló-dinasztia és az egész korszak már Mohács másnapján a süllyesztőbe került. És hamarosan minden magyar baj okozójává váltak, hiszen valamennyi tragédiánk, lemaradásunk Mohácstól ered.

- Vagyis tévedtek azok a történészek, akik meglehetősen sötét képet festettek II. Lajos udvaráról?

- A Jagelló-korral foglalkozó történészek már korábban is megírták, de e mostani projekt keretében újból összegezték: ha méltányosan és a kor hasonló országaival és dinasztiáival összehasonlítva, az állam működését a tényekre alapozva vizsgáljuk, kiderül, hogy a Jagelló-dinasztia semmivel sem volt rosszabb vagy alábbvaló a többinél. A királyi hatalom megfelelően működött, és az a torz kép, amely Moháccsal kapcsolatosan kialakult, tévedés. Még ma is az a közfelfogás, hogy az önző uralkodó osztály tönkretette a parasztságot, felélte az ország vagyonát, ezért győzött a török Mohácsnál. Csakhogy ez nem igaz.

- Olyan mértékű eladósodottság biztosan nem volt hasonló országokban, mint nálunk... Hiszen hónapokig nem tudták kifizetni a katonákat.

- Persze hogy nem tudták, hiszen az Oszmán Birodalom a Közel-Kelet meghódítása után páratlan katonai hatalommá nőtt, amellyel akkor egyetlen európai állam sem tudott volna versenyezni. A legfontosabb dolgot nem hagyhatjuk figyelmen kívül: az Európa ellen irányuló oszmán hódítással szemben ekkor Magyarország viselte a legnagyobb terhet. Velence abbahagyta a harcot, Lengyelország kivonult a háborúból. Magyarország sokáig állta a sarat, ám ehhez a Velencei Köztársaságtól és a pápaságtól kapott támogatáson kívül jobbára csak saját erőforrásaira tudott támaszkodni. Egy nála ötször nagyobb, hódító világhatalommal szemben! Ilyen erőfölény minden államot összeroppantott volna. Ráadásul az ország katasztrofális pénzügyi helyzetére vonatkozó közkeletű ismeretek sem úgy igazak, ahogy tudni véljük. Az ország bevételének csupán felét-egyharmadát vették tekintetbe eddig, és messze nem álltunk olyan rosszul, mint ahogy korábban gondoltuk. De a kelleténél rosszabbul...

- A kutatócsoportnak célja, hogy változtasson a mohácsi csata köztudatban élő romantikus képén?

- Fontos célja. Ideje lenne „igazságot szolgáltatni" Mohács nemzedékének, befejezni a bűnbakkeresést, és helyén kezelni a történteket. Hiszen így saját magunkat járatjuk le. Romboljuk nemzeti önérzetünket, és torzítjuk a magyarságról a nagyvilágban alakuló képet. Mindaz, amit a nemzetközi történetírás átvett a mohácsi csatáról és az odavezető útról, a romantikus magyar történetíráson alapszik. Ez pedig nem más, mint negatív magyar önkép. Széthúzó országot mutat, csak a saját boldogulásukat kereső főurakat, lezüllött királyi udvart. Magunkat tettük felelőssé a katasztrófáért. Holott a csatavesztés igazi oka az Oszmán Birodalom hatalmas katonai fölénye volt. Az ország becsülettel helytállt. Mindenki teljesítette a kötelezettségét. Ennyire tellett. Ha megadjuk magunkat, és behódolunk, az ország a balkáni népek sorsára jut. A kortársak nem így döntöttek, hanem vállalták a nyugati kereszténységhez tartozást és a védőbástya szerepét. Hivatásukat teljesítették. Nagy méltánytalanság azért is hibáztatni őket, amiről nem tehettek.