Mesélnek a képek, merengünk a múltak ütemén: ilyen volt Mohács a '80-as években

2020. január 18. szombat 10:51

Mesélnek a képek, merengünk a múltak ütemén: ilyen volt Mohács a '80-as években

Mondhatnánk, oly régen volt, hogy tán igaz se volt, de itt vannak a fényképek, a fekete-fehér tanúk, úgyhogy nincs mese, bizony minden úgy volt, ahogy látszik is a fotókon. 

S persze a mögöttük lévő, privát emlékek, amelyek a képeket nézegetve előtörnek: ilyen lehet rálelni a régi szerelmek lábnyomára a parkban.

Még most, a júniusi kánikulában is szinte érzem azt a csontig hatoló hideget, amilyen volt 1984 - 85 telén: már karácsony előtt leesett a hó, aztán kőkemény fagyok jöttek, olyannyira, hogy - mindmáig utoljára - beállt a Duna. Szabad volt az átjárás, még lovas kocsikkal is közlekedtek a jegén. Mi pedig az osztállyal ballagtunk át a dermesztő szélben a szigeti oldalra. Ahogy a hideget, azt a forróságot is érzem, amikor a szőke, kék szemű Kriszti a kezem után kapott, amikor megbotlott egy kiálló jégdarabban.

Na és azok a régi meccsek! Apámmal mentünk, kéthetente vasárnap az Újvárosi Stadionba, a megszokott forgatókönyv szerint szotyivásárlás a bejáratnál, ahonnan már jól hallatszott a rigmus: új barázdát szánt az eke, bajnok lesz a TSZ SE. Istenem, micsoda mérkőzések voltak! Naná, hogy tudtam a kezdőt, Martina Peti, Hrotkó Nándi voltak az istenek, és a gyúrót, Zsömit is csodálkozással vegyes tisztelettel bámultam, ha „civilben" szembejött velem az utcán.

Gyerekként persze minden szebbnek tűnt akkor, mint amilyen a valóság lehetett. Nem volt különösebben idegesítő a sorban állás a boltokban.

Nem tudtam azt sem pontosan, miért kell protekció az AFIT-ban, hogy ne hónapokig tartson, míg megszerelik a Trabantunkat, s azt sem, hogy a boltban miért a raktárban adják csak oda a Szalon sört, úgy, hogy más ne lássa. Azt is csak sokkal később értettem meg, hogy apám azért állt ki mindig a Széchenyi téri tribün elérése előtt a május elsejei felvonulásokon, hogy ne kelljen integetnie az elvtársaknak, de ez már történelem.

Busójárás persze a nyolcvanas években is volt. Akkor még nem volt hatalmas a tömeg, de a lányokat éppen úgy szeretgették a maszkások, ahogy ma is. 

Bizony, bizony, a Halászcsárda. A Duna-parti vendéglátó-egység már akkor is a város nevezetességei közé tartozott, az ország minden részéről jártak a vendéglőbe.

"A" Marek. Már ez is csak emlék, az iskola megszűnt. Az épület és a sok-sok egykori marekos viszont még őrzi az iskola szellemiségét.

Ilyen is volt, lottósorsolás a "művházban". Erre talán csak a szervezők, na és persze a szerencsés nyertesek emlékeznek - már ha voltak.  

Bizony ez se ma volt. Hol vannak ma már a jó öreg ZIL-ek, és a mohácsi téglák? 

A halászat akkor még szabad volt a Dunán. Persze a mesterség aligha az akkori művelői miatt került mára indexre. 

Már a nyolcvanas években sem lehetett ám csak úgy, kontroll nélkül szelni a habokat. A yard akkor is éber volt, nemcsak a papírokat, a szükséges tartozékokat is ellenőrizték. 

Így festett építés közben a révnél ma is álló épület, 1987-ben. Jó sok árvizet láttak azóta a falak, a benne működő étterem pedig sok ezer vendéget. 

 

Máté Balázs - Fotók: Laufer László