Lapszemle: így írnak a Hagyományok Házában a mohácsi busójárásról nyílt tárlatról

A budai Hagyományok Háza remek helyen van, nem messze a Batthyány tértől, fölötte a Vár magasodik. A székesfőváros egyik történeti gócpontja ez, ahol minden épület, minden kő mesélni tud, csak tudnunk kell meghallani. A kiállítás, amelyre igyekszünk, szó szerint ott van a kirakatban, a Kallós Zoltánról elnevezett kiállítótérbe be lehet látni, ezt sok járókelő ki is használja, hiszen az emberen túli, vagy épp emberalatti erőket megtestesítő (csalogató?) maszkok, jelmezek, hangszerek és hatalmi jelképek akkor is vonzanak és izgatnak minket, ha sokkal színesebb és szagosabb szörnyeket láthatunk a mozivásznon. Ebben semmi lila misztika nincs, az ok nagyon is földhözragadt: emez valóság, amaz meg nem, írja a Magyar Idők.

Poklade - a mohácsi busójárás megújuló hagyománya címet viseli a húshagyókeddig látogatható tárlat, amely valóban méltó az UNESCO szellemi kulturális örökségének listáján szereplő tradícióhoz, és igyekszik annak minden aspektusát láttatni.

Az egyes témák és tárgyak többsége jelenidejű, hiszen a hagyomány továbbélésének, -éltetésének jegyében létfontosságú törekvés, hogy az azt őrző és továbbadó kézműveseken, a maszkfaragómestereken túl a bocskorkészítők, harisnyakötők, hangszerkészítők vagy épp a fazekasok munkássága méltó megvilágításba kerüljön.

Répásy Zsolt fotográfus az utóbbi években, busójárásokon készült képei is a hagyomány jelenvalóságát láttatják (ilyen témájú munkái közül korábban a National Geographic az év legjobb ötven fotója közé is választott egyet). A prezentáció összességében szép, igényes, a tárgyak és tárlók megvilágítása kielégítő, a kísérőszövegek jól olvashatók, a témák egyértelműek.

A kiállítást rendező szakemberek szándéka láthatóan olyan tárlat létrehozása volt, amelyet azok is látogathatnak, akik szinte semmit se tudnak a busójárásról. Vagyis ismeretterjesztés és reprezentáció történik, kultúrtörténeti mélyfúrás nem.

De a látogatók jó része, miközben a rituális télűző funkció miatt ijesztőre festett, animisztikus maszkokat nézi vagy épp fotózkodik velük, abszolút nem fogja érezni, hogy hiányzik neki valami. Erdélyben hallottam egy történetet egy kutatóról, aki régi székely kapuk faragásait tanulmányozva megkérdezett egy helybélit, hogy miért nem készítenek már ilyen faragásokat (a történet helyszínén speciel nem készítettek, csak a régieket őrizgették úgy-ahogy). A megszólított némi lenéző csodálkozással így felelt: azért, mert már nem tudjuk, mit jelent.

A történet akkor is tanulságos, ha nem - vagy nem így - igaz.

Ősi hagyományaink, a locsolkodás, a betlehemezés (a pásztorok Krisztus eljövetele előtti ősi lényeket, erőket testesítenek meg) és a busójárás hamar kihalnának, ha alkalmazásuk maradéktalan megértésükhöz kötődne. Nem vádolhatom a kiállítást túlzott, legfeljebb indokolt szemérmességgel, hiszen a termékenységi rituálé bábja, az úgynevezett famatyi (a kiállításra látogató gyermekekben maradandó élményt fog hagyni már a puszta elnevezés is) hatalmas, priaposzi hímtagja ­magáért beszél.

Ám arra, hogy a busójárás egésze a téltemetésen túl animisztikus termékenységvarázsló funkcióval is bír, csak óvatos utalások történnek.

Szívesen látnék egyszer egy olyan tárlatot is, amely hasonló látványbeli érdemek mellett teret szentel a busójárás eredetére vonatkozó őstörténeti fejtegetéseknek is, idézhetne például ­Czita Katalin Busó - Az ősi árkádiai Pán című munkájából. Mert a gondolkodó, kereső ember bizony nagyot sóhajtva lép ki a remek kiállításról: ezúttal sem ismertük meg fontos hagyományunk eredetét.

A kiállítás március 5-ig ingyenesen látogatható.

Forrás: Magyar Idők - Fotó: Répásy Zsolt