Aki úszni tanította Mohácsot: Éva József életmű-elismerést vehetett át

A Magyar Úszó Szövetség a napokban tartott közgyűlésen adták áta Centenáriumi-díjakat, amelyek afféle életmű-elismerések. Az idén három, évtizedeken át kiemelkedő munkát végző szakember részesült elismerésben: a mohácsi Éva József és a nyíregyházi Gyula Sándor mellett posztumusz a siklósi Bakó Pál. Éva Józsefet a kitüntetése alkalmából 2020-ban vele készített interjúnk felelevenítésével köszöntjük.

Emberre nem szokták azt mondani, hogy „intézmény", de néha indokolt a kivétel. Mert Éva József a mohácsi közéletben ilyen szerepet tölt be. Jobbára mindenki ismeri a városban, de még a környékbeli településeken is tudják, kiről van szó. Hosszú pályafutása során akadt már olyan tanítványa, aki korábbi tanítványa dédunokájaként került hozzá. Hiába, ennyit tesz a népszerűség, amiért persze alaposan meg is kellett dolgoznia a szakembernek.

- A véletlenek is szerepet játszottak abban, amit elértem - tekintett vissza a kezdetekre Éva József, az úszásoktatás nagymestere. Még 1971-ben hívtak dogozni a mohácsi uszodába, ahol gépészként kezdtem, de egyszer egy kedves ismerősöm ott hagyta nálam a két gyermekét, mert valamit el kellett intéznie. A lurkók az elején nem igazán tudtak tempózni, de pár óra elteltével már magabiztosan lubickoltak a mélyebb vizekben is. Az apjuk el is csodálkozott ezen. A kapcsolatot azóta is tartjuk, de közben azért kiderült, akad némi érzékem a témához.

- Miközben más utakat jár be a kollégáihoz képest.

- Valóban, én nem alkalmazok úszódeszkát, mint sokan teszik. Nyilván, a szárazföldi munkával kezdek, de aztán már irány a víz, ami természetes közeg. Nehéz mindezt megfogalmazni, inkább gyakorlati dologról szólhatunk, mint elméleti ismeretekről. A váltóban korábban olimpiai bronzérmes, egyéniben 1924-ben ezüstös dr. Bárány István is oktatott egykoron. Megmutatott olyan elemeket, amik kiválóak, de kevesen alkalmazták azokat régebben. Ma meg talán az utolsó olyan vagyok, aki ragaszkodik a nagy sportember tanaihoz.

- A mentés fortélyait is elsajátította?

- Kötelező tananyagnak számított. Hála az égnek, csupán egyszer volt rá szükségem éles helyzetben. Szóltak, hogy menjek, mert bugyborékol a víz. Azt hittem, az összeeresztésnél jön föl a levegő, de azért becsületből alámerültem a medencében. Erre egy testes embert találtam a legalján, szinte mozdulatlanul fekve. Felhoztam, de egyedül képtelen lettem volna kitenni a partra. Érkezett a segítség, kituszkoltuk, újraélesztettük az illetőt. Mire a mentők megérkeztek, már jobban volt. Utólag, ebéd végeztével jött két rendőr, kérdezgettek a részletekről. Aki majdnem odaveszett, délután már le-fel sétált a kórházban. Köszönetet nem mondott az illető, de nem is bánom! Sokkal rosszabb lett volna, ha egy tragédia után jegyzőkönyveket kellett volna kitöltenünk.

- Csaknem fél évszázad alatt mintegy ötezer tanítványa lehetett. Meddig szeretné űzni még az ipart?

- Ameddig bírom, addig mindenképpen. A feleségem rám bízta a döntést, azt mondta, addig végezzem a dolgom, amíg bírom erővel. Szerintem egy kicsit ez is éltet. Képtelen lennék elszakadni a közegtől, ami a sorsom elválaszthatatlan része lett az évtizedek során. Most is számosan bejelentkeztek, nem csupán Magyarországról, de a németektől is olyanok, akik innen származtak el. Nekik nem mondhatok nemet, ha az unokáikat miattam hozzák el ide.

Pucz Péter - Fotó: Dittrich Éva (archív)