Különleges élmény volt a pénteki Múzeumok éjszakája a Kanizsai Dorottya Múzeumban

2013. július 06. szombat 13:34

Különleges élmény volt a pénteki Múzeumok éjszakája a Kanizsai Dorottya Múzeumban

Kettős élményben lehetett része azoknak, akik ellátogattak tegnap este a Kanizsai Dorottya Múzeumba: Ferkov Jakab mindig színvonalas tárlatvezetése mellett a búcsújárók visszaemlékezéseit is meghallgathatták.

A Múzeumok éjszakája este nyolctól éjfélig tartó rendezvényén közel nyolcvanan fordultak meg: aki ott járt, egyrészt megismerkedhetett az állandó kiállítás anyagával, Mohács gazdag néprajzával, másrészt meghallgathatta azok beszámolóit, akik rendszeres résztvevői a máriagyűdi zarándoklatnak. Az elbeszélésekből kirajzolódott: van, aki már több mint hetven éve, hogy először járt e Siklóshoz közeli kegyhelyen...

Szalmán ücsörögni vagy végigfeküdni egy városi gyereknek már önmagában is izgalmas dolog: és ha eközben még érdekeseket is mesélnek neki... Remek ötlet volt a házigazdáktól, hogy a székek mellett levágott gabonaszárat is halomba raktak, s ezen is helyet foglalhattak az esemény vendégei, köztük, a szervezők nem kis örömére jó néhány gyerek és fiatal. Így közvetlenül is érzékelhette mindenki, milyen komfortban lehetett részük éjszakára azoknak, akik a többnapos távollétet felvállalva gyakorolták hitüket.

- Az 1940-es években jártunk: nyolc éves voltam akkor. Tüdőbajos, vérszegény, igen beteges kislány, alig tizenöt kiló... Engem is vigyenek el Máriagyűdre! - kérleltem szüleimet, amikor a búcsújárás előkészületeit először hírül vettem - kezdte mondandóját Szabó Istvánné született Késics Mária. - De Édesanyámék a fejüket csóválták: nem jöhetsz, nem bírnád az utat, gyönge vagy még ahhoz! Sírtam, könyörögtem: ne hagyjanak itthon! Végül a nagynéném szánt meg: na jól van, jössz velem. Majd csak lesz valahogy... Emlékszem, Szajcsán János vezetésével kezdtünk neki a több mint negyven kilométeres gyalogútnak, vagy ötvenen... Ő volt az előénekes, legelöl ő vitte a zászlót... Jó pár kilométer után az történt, amit a családom jósolt: elhagyott az erőm, egy tapodtat sem bírtam tovább menni... Édesanyám ekkor elém állt: Kelj föl, szedd össze magad! Hogy' lehetsz ilyen!?... Ha tudnád, Szűz Mária mennyire vár téged!... És ekkor... Nem tudom, mi történt... De hirtelen valami kimondhatatlan erő szállt meg, felkeltem egy pillanat alatt, elindultam a többiekkel, semmi fáradságot nem érezve... Mintha szárnyaim nőttek volna, igen! - elevenítette fel elérzékenyülten a hetven évvel ezelőtti „csodás" történéseket Marika néni, aki a későbbi, már fiatal- és felnőttkori zarándoklatokról is mesélt, de, mint mondta, mindenképpen az első ilyen alkalom marad a legnagyobb élmény és a leginkább meghatározó számára.

- Vallom, egész életünk egy nagy zarándokút. Mindannyian haladunk valami felé: s a többség csak remélheti, hogy a jó irányba - kezdte élményei felelevenítését Dr. Simon Péter (képünkön), aki szintén gyermekkora óta résztvevője a máriagyűdi búcsúnak. Mint elmondta, megmagyarázhatatlan történéseknek maga is átélője volt a helyszínen vagy a kegyhely közelében. Egy alkalommal kedves pap ismerősét vitte motorbiciklin a helyszínre, misét tartani. Igen ám, de útközben váratlanul levált a gumiabroncs a kerékről... Vészesen közeledett a szertartás ideje, de nem voltak megfelelő eszközök a két utazónál, hogy a hibát kijavítsák...

És ekkor - nézett a hallgatóságára Dr. Simon Péter - valami furcsa ütést éreztem a fejemen, s valami váratlan sugallatra már utasítottam is Imre atyát: Atya, kezdj el füvet szedni az árokparton! A mesélő hozzátette: a szentéletű útitárs arckifejezését nehéz volna szavakba foglalni, de a megszólított egy visszakérdezés után szó nélkül tépkedni kezdte marokszám a zöldet. Az akkor még fiatal Simon Péter aztán e frissen szedett fűvel tömködte ki a kereket (levegőt nem tudtak bele fújni, mert nem volt mivel), s láss csodát, az ideiglenes megoldás működött, a két motoros alig két perc késéssel érkezett meg a mise helyszínére... Igaz, ami igaz - fűzte tovább a történetet a mesélő -, a szertartás végén, amikor Imre atya a fűtépkedéstől méregzöld színű kezeit az égnek emelte a hívek sokasága előtt, hát az bizony alaposan próbára tette a rekeszizmokat...

Hasonló élményekről számolt a jelenlévőknek Kaizer Zoltán is. Ő úgy fogalmazott: e zarándoklatok történései sok szempontból egy életre meghatározók. Hiába a szó szerint maratoni, negyvenkét kilométeres táv, az időnkénti eső, viharos szél, a sárdagasztás, a sokadik kilométerek után egyre nehezebben engedelmeskedő lábak, a lélekben, az összetartozás kötelékében valami olyasmi megy vége az emberben minden alkalommal, ami szavakkal aligha kifejezhető, s amelyek mellett eltörpülnek a megpróbáltatások. Hozzátette még: mindezt a csodát tényleg csak az élheti meg, aki vállalja ezt az áldozatot, s csakugyan gyalog teszi meg a zarándokutat a családjával, társával, barátaival, ismerőseivel: hitéért, önmagáért, lelki üdvéért...

Ádám Miklós