Halottaink tisztelete évezredek óta hozzátartozik az emberiséghez, így a mi életünkhöz is: elhunytaink előtt hagyományosan november 1-jén, Mindenszentek, majd másnap, 2-án a Halottak napján tisztelgünk.

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban / indult a temetőbe a menet, / őszirózsával, könnyekkel, szatyorral, / hogy a holtakkal beszélgessenek.
Volt, aki apró széket vitt magával, / a másik ásót vagy kis gyermeket, - / az enyimek széthulltak a világban - / most nézem őket s elkeseredek... - írta gyönyörű versében Faludy György.

Valóban, ahogy a fájdalmasan szép sorok rögzítik, az év ezen időszakában megindul a „menet", de nem csupán e két napon, hanem a már megelőzőeken is, hogy rendbe tegye a sírok, kripták környékét. Kissöprűk, kapák, gereblyék kerülnek elő, hogy a nyughelyekről és a közelükből eltűnjenek a lehullott falevelek, a pókhálók, a gyom, s mindaz, ami nem odavaló. Mások kisebb-nagyobb javításokat is elvégeztetnek ilyenkor a fejfákon, a kőből vagy márványból készült sírokon, de akad, aki a megfakult sírfeliratot festeti újra, újíttatja fel. A vázákba friss virágok kerülnek, krizantémok, rózsák, szegfűk - s még ki tudja, hányféle.

E két nap persze nem csak halottaink alakját és emlékét hozza közelebb hozzánk, hanem családtagjainkat, rokonainkat is: rohanó világunkban hozzátartozóink egy részével szinte már tényleg csak itt és ilyenkor futunk össze, hogy aztán közös szeretteink hamvai fölött kérdezzük meg egymástól: hogy' vagytok, mi van veletek?... Városunk temetőiben aztán gyertyák, mécsesek ezrei világították meg a sírokon a magyar és német és cigány és szerb és sokac neveket, hogy fényükkel az örök világosságot hirdessék.

Képünkön: aki teheti, ilyenkor virágok sokaságával díszíti fel szerettei nyughelyét.

Ádám Miklós