Szekó József halálával valami megváltozott Mohácson: árván maradtunk

Utoljára szerdán találkoztunk. Akkor is feltűnt, hogy olyan hevülettel, csillogó szemekkel beszéltél a jövőről, a tervekről, a városod, a gyönyörű városunk jövőjéről, mint egy szerelmes gimnazista.

Mert az is voltál, Mohács szerelmese.

Az idő persze legutóbb se volt elég. Semmire. Mielőtt becsukódott volna az ajtó mögötted, rám néztél, s a csak rád jellemző hamiskás mosollyal annyit mondtál, hívjál majd, beszélünk.

Hát most hogy hívjalak, Jóska?

Péntek reggel óta valami megváltozott Mohácson.

Futótűzként terjedt el a hír, mi történt veled.

Néztem az utcákat, az Újvárost, a Szepessy parkot, a Deák teret, a belvárost. A Selyemgyárat. Mindenütt dolgoznak vagy éppen csak befejezték a munkákat. Aki néhány hónapig nem jár Mohácson, megdöbben, ennyi idő alatt is mennyi minden változik.

S néztem az embereket is. Senki nem mosolygott.

A városházához éppen egy asszony hozott egy szál virágot. Nem szólt semmit, letette a többi mellé. S tudod, hogy még mennyi lesz?! És hogy hányan mondanak érted el egy imát odahaza ?!

Péntek reggel óta valami megváltozott Mohácson.

Te elmentél, az örökséged pedig ránk maradt, mostantól minden mohácsi közös kincse. Nemcsak az a kézzel fogható rengeteg minden, ami polgármesterséged húsz éve alatt megvalósult, hanem a szellemi hagyatékod is: megmutattad, hogyan kell felépíteni egy mintavárost.

Az örökséged mindazonáltal súlyos teher is lesz annak, aki utánad érkezik.

Azt pedig most még csak remélni tudjuk, hogy méltó kézbe kerül a városháza kulcsa.

Péntek reggel óta valami megváltozott Mohácson.

Árván maradtunk.

Ég veled, Jóska!

Máté Balázs - Fotó: Löffler Péter