Katona Mária - A mohácsi festőművész, aki akkor boldog, ha képei örömet szereznek

Akkurátus ábrázolás, lelket melengető színek és átgondolt témaválasztások: Katona Mária képei nem csak egyik-másik mohácsi kirakatból ontják ránk derűjüket - akár a Szent János Hotel fogadóterében is találkozhatunk velük. És persze ott vannak festményei megannyi lakásban, jóval a város határain túl is.

Amikor a látogató átlépi az igényes, polgári eleganciát tükröző belvárosi ház küszöbét, azonnal a műteremben találja magát, azaz nem csupán az alkotó otthonába, hanem az életébe is bebocsátást nyer, hiszen, ahogy ő fogalmaz: „Mindig rajzoltam, festetettem. Ez volt az álmom, a vágyam. Ez az életem."

Kimagasló tehetsége már korán megmutatkozott, így nem csoda, hogy az egyik legjobban csengő név is szívesen foglalkozott vele: „Általános iskolai tanárom, Faragó Gábor ajánlott Kolbe Mihály figyelmébe, akitől két éven át, 1961 és 1963 között művészeti rajzot tanultam." - emlékszik vissza.

Ilyen kezdetet követően evidensnek tűnt volna a folytatás, ám az élet másképp hozta: „Középiskolába a pécsi Művészeti Gimnáziumba jelentkeztem, de nem kerültem be. A Zsolnaynál is érdeklődtem néhányszor, szívesen lettem volna kerámiafestő. Ott viszont akkoriban nem volt felvétel."

Bár az érettségi után kereskedelmi vonalon szerzett végzettséget és munkája is ebbe az irányba terelte, a rajzolás azért megmaradt az életében, még ha egyre kevesebb ideje is jutott rá.

- Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt kezdtem el intenzívebben, tudatosabban alkotni, valamint kialakítani a saját stílusomat - idézi fel a művész a fordulópontot, és hozzáteszi: „Kísérleteztem akvarellel, temperával, míg eljutottam az olajhoz, illetve az akrilhoz, mellyel farostra vagy vászonra dolgozom."

Lehet, hogy művei közül elsőre a Fogadalmi Templom vagy egy busófej sejlik fel emlékezetünkben, de - amint azt a műtermének falait ékesítő képek is igazolják - a paletta ennél jóval szélesebb: „Volt lovas korszakom, festettem és festek csendéleteket, virágokat, sőt vadakat is, például szarvasbikát." - mondja az alkotó.

Mohács és a Duna ettől persze még nagy szerelme. Zsömi, a hófehér bichon havanese kankutyus szoktatta rá a folyóparti sétákra, melyekről így vall: „Ilyenkor mindig figyelem a tájat. Ha a fényképezőgépem otthon marad, a mobilommal fotózok. Lenyűgöznek a fények, a nap játéka és az, ahogy a köd leszáll."

A kortársak közül Hornyik Zoltán festményeiről szól különös elismeréssel és tisztelettel, saját életművével kapcsolatban pedig megjegyzi: „Vannak terveim a jövőre, az egyik legnagyobb ambícióm, hogy olajportrékat készíthessek."

Mindeközben nem a szakmai versengések és díjak ösztönzik. Filozófiáját így összegzi: „Boldogság nekem, hogy számomra ismeretlen emberek sok más festő képe közül az enyémet választják, és viszik haza a lakásukba, hogy együtt éljenek vele. Jó érzés tudni, hogy örömet szereztem a munkámmal."

Képünkön: Katona Mária alkotás közben

Cserdi Áron