Ilyen volt az élet a mohácsi gyárakban, üzemekben a nyolcvanas években

Aki akart, talált magának hasznos elfoglaltságot Mohácson, a rendszerváltás előtti években. Erről tanúskodnak Laufer László fotóriporter képei, aki szintén nem volt rest dolgozni, már abban az időben sem. Az ipar termelt, az emberek döntő többsége igyekezett pénzt keresni, hogy jobban éljen, mint korábban. A nyolcvanas évek dereka, vége, ma már szinte történelem, de ha az mégsem, akkor mindenképpen várostörténeti körkép, számos ágazattal. Készültek a ruhák, a farostlemezek, de a halászok is kivetették a hálójukat. A téglagyárban sem henyéltek az emberek, nem is szólva a selyemgyárról.

Az egykor volt Mohácsi Vegyesipari Vállalat 1977. január 1-től átalakult, a kor szellemének megfelelően, úgynevezett profiltisztításon esett keresztül. Lett is belőle Mohácsi Könnyűipari Vállalat. Igaz, csupán nevében volt az, mert azért a feladat, amit a hölgyek a varrógépek mellett végeztek, nehéznek számított. Főkéni ingeket, illetve fehér alsóneműket készítettek, szinte szalagszerűen. Ott meg nem lehetett „szunyókálni", teljesíteni kellett az elvárt normát.

Más világba vezet a kikötők környéke. Arrafelé a lapát, a seprű kezelése az elvárás. Ráadásul az időjárási viszonyokkal is örökké meg kell küzdenie minden alkalmazottnak. Pontosan nem lehet látni, milyen ömlesztett árut próbálnak terelgetni a munkások, de homok, esetleg kavics lehet előttük, mellettük kisebb hegyekben felhalmozva. A gépesítés korában, 1984-ben azért még szükség volt a kézi erőre is.

A halászati szövetkezet emberei sem csupán a napsütéses nyárban eveztek ki a Dunára. Ha létezik nehéz szakma, az övék mindenképpen azok közé tartozott '84-ben, annak is október havában. Más iparág a horgászat, azt kedvtelésből szokták űzni azok, akik a kenyerüket máshol szokták megkeresni. Éppen ennek okán, a halászmesterek nem járnak pecázni. Ráadásul még a ladikot is irányítani kell a vízen, zord viszonyok között is.

Farostlemezt már rengetegen láttak az életében, a gyártáshoz szükséges gépeket ellenben nem mindenki ismerhette - eddig.

Mert aki ezt a fényképet megszemléli 1985-ből, az elhiheti, komoly dologról van szó. De a részleteket csak azok ismerhetik, akik dolgoztak is a cégnél, ahol tonnaszámra, hatalmas mennyiségben préselték a fát, alapanyagot gyártva az építőiparnak, millió négyzetméteres nagyságrendben.

Egy tartósító üzemben aztán tényleg könnyű savanyú arcot vágnia annak, aki nem szereti az ilyen munkát. A készterméket fogyasztani nyilván sokkal egyszerűbb, nagyszerűbb. De, amíg a paprika, meg az uborka az üvegekbe kerül, bizony hosszú az út. Ecet, só, bors nélkülözhetetlen a folyamathoz, meg tisztaság, szakértelem sem árt. Egykor piacképesnek számított a hazai konzervipar, erről árulkodik a '85-ös felvétel is. Főleg a Szovjetunió tudott szinte mindent elnyelni a kínálatból.

Azt most ne feszegessük, vajon akadtak-e beépített emberek, „téglák" a mohácsi téglagyárban. De építőanyagot, rengeteget kiégettek az ottani kemencékben. Szinte nem is tudtak annyit előállítani, amit el ne vittek volna tőlük. Épült a szocializmus, a szó valódi, de átvitt értelmében is egyaránt

A selyemgyár nem a selyemfiúk világa, ott jobbára nők szoktak állni a gépek mellett. Zajban, gyakran több műszakban, Az asszonyok nehéz fizikai munkájának egyik példájaként szokták emlegetni az iparágat. Mohácson komoly hagyományai voltak az ilyen termelésnek, ami nagy figyelmet kívánt attól, aki ilyenre adta a fejét. Ma meg már csak egy emlék a munkahely, még akkor is, ha a volt gyárnegyedet felújították, de az orsók már nem forognak megállás nélkül.

Pucz Péter - Fotók: Laufer László/DN