A reménytelenség pécsi utcája: a Pipacs, ahol bármikor és bármi elúszhat

A Pipacs utca, illetve annak közvetlen környezete mélyen van. Nem feltétlenül szociológiai értelemben, bár úgy sincsen a csúcson. A pécsi belvároshoz nagyon közeli terület földrajzilag mindenképpen alacsonyan fekszik. Mindez a létére nézve folyamatos veszélyt jelent, mert bármikor, ha lecsap egy hatalmas, váratlan esőzés, akkor villámárvíz keretében úszik minden. Nem csak a múlt, meg jelen, de legfőképpen a reménytelen jövő is.

Idősebb városlakók szóhasználatában a Pipacs utca a szegénységet, a kedvezőtlen viszonyokat jelenti. Még véletlenül sem Gyöngy utcaként, Fűzfa utcaként emlegetik a furcsa szigetet, amit rendszeresen el szokott borítani a víz. Pedig azok is a terület határait jelzik túl a Légszeszgyár utcai sorompón, ahol a telkek, a házak szinte értéktelenek.

Aki tehette, elkerülte a környéket az elmúlt ötven-hatvan esztendőben. Az oka több, mint prózai. A Mecsekről lezúduló hatalmas csapadékmennyiség, amit a vízelvezető rendszerek képtelenek elnyelni, mind-mind oda zúdulnak le.

S még Kertváros felől is arrafelé talál magának utat a zápor, zivatar, az olvadó hó.

Nincsen ebben semmi meglepő, a természet itt előbb volt úr, mint akik ide építkeztek. A Verseny utca, meg a Diófa utca képzeletbeli, meghosszabbított tengelyéről ejthetünk szót, hogy az is értse, aki még nem járt arra soha.

A Pipacs környékén bizalmatlanok az emberek. Ide nem lehet betérni csak úgy, céltalanul. Sok látványosság nem akad, legfeljebb katasztrófaturisták számára lehet vonzó a terület. Ahol félig „szétbombázott" házak mellett takaros, lakott épületek is akadnak. Mégsem azok vésődnek be az emlékezetbe, ha valaki kisétál a helyi „gettóból".

- Mit kapok én ezért? - tette fel a racionális kérdést Gyula, aki két lovat tartva lovas kocsit szokott hajtani a környéken. Az érdeklődése anyagi természetű volt arra az esetre, ha pár kérdésre hajlandó lenne felelni. „Palkó" illetve „Rudi" gazdája így nem indult el a halhatatlanság felé vezető rögös úton. Pénzügyi ajánlatot nem kapott, ezért aztán egy rideg „viszontlátásra!" érkezett tőle, a meg sem kezdett társalgás lezárásaként.

Pedig érdekes lehetett volna megismerni a részleteket. Mondjuk azt, miképpen szabad az utcában pacikat tartani egy bizonytalan állagú, kinézetű istállóban. Már, ha az, amiben a jószágok „laknak", illethető egyáltalán ilyen állattenyészeti szakszóval.

Mindegy, ez már örök titok marad. De egy ottani ingatlan előtt füvet nyíró környékbeli férfi sem örült a jöttünknek. Köszönés helyett dörmögött valamit, barátságosnak nevezni őt ellenben erős költői túlzás lehetne. Itt meg poézisra sok szükség nincsen, sőt, semmi a világon! A kérdésre, milyen a lét, nem felelt. Nyilván úgy döntött, aki ezt magától nem látja, annak nem ő fogja elmagyarázni a kilátástalanságot.

Az ingatlanok sorában, amik közül több is nagyon ingatagnak tetszett, a kerítések vagy sosem álltak, vagy az idők folyamán elveszítették feladatukat, lassan elkoptak. Ezért a telekhatárokat is nehéz megjelölni. Hogy mi van belül, meg a kívül, azt legfeljebb egy részletes térkép alapján meghatározva lehetne eldönteni.

Az viszont tény, az egyik porta szélén, éppen a valami, meg a semmi határán, egy olyan lerakat akad, amiről nagyon nehéz lenne meghatározni, mikortól gyűlik ott a sok-sok ablak, ajtó, fahulladék, kidobott, kiselejtezett nyílászárók. Fatelep, a teljes rendezetlenségben, tervszerűtlenségben.

Pucz Péter - Fotó: Löffler Péter