A németek elhurcolására emlékezünk: így bolyongott a nagyvilágban egy baranyai sváb család

2022. január 19. szerda 15:13

A németek elhurcolására emlékezünk: így bolyongott a nagyvilágban egy baranyai sváb család

Az Országgyűlés 2013-ban nyilvánította január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapjává, arra emlékezve, hogy 1946-ban ezen a napon hagyta el Magyarországot az elüldözött német nemzetiségűeket szállító első vonatszerelvény.  Baranyából több mint húszezer német származású embert hurcoltak el Németországba. Emlékük előtt tisztelettel adózva elevenítjük fel 2016-ban Bauer Annával készített írásunkat. Az 1946-ban nyolcéves kislánynak és családjának is mennie kellett. 

 

„Úgy gondolom, nem csupán kitelepítésről volt szó, sokkal inkább a magyarországi német lakosság elhurcolásáról. Akaratunk ellenére, vagyonunktól megfosztva, marhavagonokban szállítottak minket Németországba", idézte fel a máig sajgó fájdalmas emlékeit Bauer Anna.

 Lovas kocsival keltek útra, aztán bevagonírozták a családot

„A második világháború idején Udvaron éltünk és mivel a család férfi tagjai katonáskodtak, 26 éves édesanyámmal, 45 éves nagymamámmal, 67 éves dédnagymamámmal és ötéves húgommal éltük nem éppen könnyű életünket. Ezekben az időkben sok falubeli és környékbeli nőt hurcoltak Oroszországba kényszermunkára, így ettől is tartottak édesanyámék, s persze a mindennapi élelemért is keményen meg kellett dolgozniuk.

Az ítélet: kitelepítés

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. december 29-én megjelent rendelete mindazokat a magyar állampolgárokat kitelepítésre ítélte, akik az 1941. évi népszámlálásnál német nemzetiségűnek és/vagy anyanyelvűnek vallották magukat. A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe vittek, a korábban elmenekültekkel együtt tehát 220-250 ezer lehetett a Németországba kerültek száma. A Szovjetunióba mintegy 70 ezer németet hurcoltak el, ahol harmaduk munkatáborokban halt meg.

Nem szerepeltünk semmiféle listán, mégis úgy döntöttünk, inkább elmegyünk Németországba, hiszen így legalább a család női tagjai és mi, gyerekek együtt maradhattunk. Telepakoltuk a lovas kocsinkat, melyet két lovunk húzott és sűrű bombázások közepette útnak indultunk. Útközben azonban mégis marhavagonokba kerültünk, sosem tudtuk meg, hogy mi lett a lovakkal és a kocsival.

Hosszú és viszontagságos utazás után a keleti zóna Grumbach nevű faluja jelentette a végállomást. Barátságosan fogadtak minket, egy nagy parasztházban élő családnál kaptunk helyet. Egyetlen szobában laktunk, de munkalehetőség is jutott nekünk. Itt jártam iskolába és később itt talált ránk a háborúból Magyarországra érkező nagypapám is, aki miután megtudta, hogy már nem Udvaron élünk, elindult az ismeretlenbe és megkeresett minket.

Szinte még most is felfoghatatlan, hogy a háború utáni zűrzavaros időkben hogyan sikerült ránk találnia.

Néhány hónap után úgy döntöttek, hazaszöknek, a szülőkre börtön várt itthon

Hét-nyolc hónapja voltunk Németországban, amikor elhatározta a család, hogy hazatér Magyarországra, így ismét nekivágtunk a nagyvilágnak. Csaknem egy hónapon keresztül, nyomorúságos körülmények között utaztunk vagonokban. Nagyapámmal és testvéremmel a vasút melletti falvakban sokszor kéregettünk élelemért, de így is sokat éheztünk. Nem sok mindenünk volt, de az evőeszközeinket, takaróinkat és legféltettebb babámat mindig elrejtettük, nehogy útközben elvegyék tőlünk.

Ahogy megérkeztünk Udvarra, a húgom és én a dédnagymamával visszaköltözhettünk az üresen hagyott régi házba, édesanyámat és nagyszüleimet azonban azonnal a fővárosba vitték, és mivel illegálisan jöttünk vissza Magyarországra, börtönbe kerültek. [$frame2]

Szerencsére csak néhány hónapot kellett ott tölteniük, így szinte egyszerre költözhettek vissza Udvarra a háborúból szerencsésen hazaérkező édesapámmal. Nehéz évek következtek, de végre együtt volt a család és ez mindenért kárpótolt minket.

Másodszor is menniük kellett, nyolc évig kellett Szűrben élniük

De aztán jöttek új bajok. Egy tehénpusztulás miatt az ott dolgozó sváb családokat gyanúsították meg azzal, hogy szándékosan ártottak az állatoknak. Büntetésből tíz famíliát, köztük a mienkét is, kocsikra raktak és Szűrbe vittek minket. Az ismeretlenben egy elhurcolt sváb család üresen álló házát kaptuk, nyolc évig itt éltünk és dolgoztunk.

Közben többször is megpróbáltunk visszaköltözni saját falunkba, de minden próbálkozás kudarcba fulladt. Az akkori magyar-jugoszláv ellenséges viszony miatt az udvari házunkat a földdel tették egyenlővé. 1952-53 környékén aztán végre sikerült házat vennünk és új életet kezdhettünk korábbi csodálatos életünk színhelyén, Udvaron."

Képünkön: Bauer Anna (az alsó sorban balról a harmadik) és családja.

 

EQM