„Idővel mindenkinek meg kell tanulnia: mi fontos és mi nem…”

- Végignézve Rajtad le sem tagadhatnád, hogy a sport az életed...
- Pedig nem így indult a dolog... Emlékszem, tizenkét éves voltam, magas, nagyon vékony testalkatú fiú, a combom és a bokám átmérője gyakorlatilag megegyezett. Azt hiszem, akkor még legfeljebb csak arcizommal dicsekedhettem... Apukám megelégelte a dolgot, hogy a fia ilyen vézna, s lecipelt Szabó Karcsi bácsihoz, a kiváló evezőstrénerhez, hogy csináljon már belőlem valami „sportoló-félét", mert így, ezzel a testalkattal nem maradhatok... Karcsi bá' remek szakember és pedagógus volt, s pár hónappal azután, hogy gyakorolni kezdtem nála, az első eredmények is megmutatkoztak. Bende Gábor barátommal, osztálytársammal egyre jobban szerepeltünk: mind több versenyen indultunk, jó helyezéseket elérve, beutaztuk az országot, ami komoly motivációt jelentett mindkettőnknek. Pár évvel később ifjúsági válogatott lettem, s immár a nemzetközi színtérre is kiléphettem. Egyik legszebb emlékem marad, hogy 1974-ben, a németországi világbajnokságon a mai napig „legendás mohácsi négyes"-ként emlegetett kvartettban, Lakatos Tamással, Bende Gáborral, a fiatalon, tragikusan elhunyt Léber Lacival a döntőben hatodik helyet szereztünk. Nagyon jó évünk volt, akkor kaptuk meg valamennyien a Magyar Népköztársaság Érdemes Ifjúsági Sportolója címet.

- Akkor nem csak Érdemes Művészek vannak...
- Nem bizony. Felnőttként a Győri ETO-ban folytattam, majd a Csepel SC versenyzője lettem. Az öcsém, Zoltán is oda került, s kettesben, négyesben, nyolcasban egyaránt válogatottságig vittük. A sikerek dacára mindketten úgy éreztük: a honi sportági irányítás több szempontból sincs a helyzet magaslatán. Úgy láttuk: több van bennünk, mint amit az itthoni körülmények és feltételek között kihozhatunk magunkból. Döntöttünk: az akkor divatos kifejezéssel éve „megpattantunk" és az NSZK-ban telepedtünk le. A célunk az volt, hogy ott készüljünk fel a következő, a szöuli olimpiára. A testvérem azonban különböző okokból lerakta az evezőt és egy tehetséges német fiúval próbáltuk az olimpia felé „kormányozni" a hajónkat. Nem is minden alap nélkül: német és belga bajnokságot nyertünk, nemzetközi versenyekről szállítottuk az érmeket, s ahol akkor éltem, az Essen Város Legjobb Sportolója címet is átvehettem. Tényleg karnyújtásnyira volt már az ötkarikás játékok, amikor új szövetségi edző került az ottani sportági vezetés élére, aki kijelentette: hiába a mi kettősünk a legeredményesebb, a világ legnagyobb sporteseményén csak echte németek képviselhetik Németországot... Kell-e mondani, ez igen komoly csapást jelentett számomra, s jó időre hátat is fordítottam a sportágnak.

- Öreg evezős nem vén evezős...
- Értem a célzást. Mint mondtam, folyamatosan ingáztam a két ország közt, s egy ízben, talán '96-ban vagy '97-ben egy velem egykorú, régi versenyzőtársam a Csepelből azzal fordult hozzám: figyelj, nem vagyunk mi még olyan öregek! Kapaszkodjunk már bele még egy kicsit az evezőkbe, s üljünk össze páran egy hajóba, veteránok!... Némi töprengés után beleegyeztem a dologba. Nos, végül úgy „összeültünk", hogy '99-ben már korosztályos magyar bajnokok lettünk. S ki tudja, milyen sikerek nem érnek még, ha...

- Ha?...
- Ha 2000-ben, Németországban nem kapok súlyos agyhártyagyulladást. De olyan mértékűt, hogy az orvosoknak újra kellett éleszteniük. Nagyon sokára épültem fel, hat hónap rehabilitáció következett, ami pedig az evezést illeti, hosszú kihagyás. A talpraállásban egy remek pszichológus is a segítségemre volt. Ő ébresztett rá: az élet bármelyik pillanatban véget érhet, s nem tehetjük meg, hogy lényegtelen dolgokkal töltsük az időt. Igen, tőle, vele tanultam meg, mi fontos és mi nem. Az önálló biztosítási irodám jól ment, rengeteg munka és stressz árán, de megvolt mindenem. Ez a lélekgyógyász ébresztett rá: a pénz, a javak birtoklásán túl sokkal lényegesebb és értékesebb dolgok is léteznek.

- Ezek közé tartozott a versenyzés folytatása is?
- Így van, a „Soha ne add fel!" abszolút működni kezdett: 2001-ben már rajthoz álltam többed magammal a veterán VB-n, ahol 2004-ben Hamburgban négy, majd a soron következő Európa- és világbajnokságokon, különféle egységekben további hat aranyat szereztem-szereztünk...

- A sikereken túl mi mindent kaptál a sporttól?
- A sport jóra nevel. Ezt nagyon fontosnak tartom. És fair játékra. A mozgás, a versenyzés örömén túl ráébredsz, hogy ezzel a testi-lelki egészségedért is rengeteget teszel. A sport, főleg a csapatsport a másikra való odafigyelést is jelenti. És ez nem kizárólag a csapattársakra igaz, hanem az ellenfelekre is. Akik vetélytársak, de soha nem ellenségek.

- Azt már mondtad: a sport jóra nevel. Adni jó? Ezt azért kérdezem, mert a Star Fit Egyesület vagy a tae-bosok egy emberként mozdulnak meg, ha jótékonyságról van szó: ez igaz akkor is, ha egy súlyos beteg kisgyerek gyógyulására kell pénzt gyűjteni vagy krízishelyzetben lévő, többgyermekes család szorul segítségre...
- Adni jó. Egy ismert, jól menő mohácsi vállalkozó egy ízben azt mondta nekem: János, te sosem leszel milliomos, mert te mindig adsz és adni akarsz. Elgondolkodtam: talán így van. Nekem így jó és mióta az eszemet tudom, ez a hozzáállás jellemzett. A klubokban, ahol edzettem, ifjúsági és felnőtt versenyzőként is igyekeztem odafigyelni a fiatalokra, a gyerekekre, tizenévesekre: bármivel hozzám fordulhattak, próbáltam segíteni nekik. Igen, kicsit olyan atyáskodó voltam velük. És amikor harminc év(!) elteltével a Facebookon azt írja nekem egyikük, akivel egy egyesületben eveztem, hogy anno, a világra eszmélő tizenévesként milyen fontosak voltak számára az én gondolataim és segítségem, akkor azt mondom: megérte.

- Váltsunk sportágat: tae-bo és X-power.
- Németországban ismerkedtem meg a fitness ezen ágaival: tetszett a dinamikájuk, hogy mozgalmasak, látványosak, s nem utolsó sorban, hogy minden izmot megmozgatnak. 2006 nyarán települtem vissza Magyarországra, Mohácsra, nem sokkal később honosítottam meg e sportágakat városunkban: szerencsére egyre több követőm akadt, ma már 350-400 ember látogatja az edzéseimet. Főállásban a Kazinczy utcai Legend's Fitness Clubban dolgozom, aztán rohanok ügyeket intézni, edzéseket tartani, rendezvényeket, fellépéseket szervezni. A sport, a rendszeres testmozgás fontossága mellett a megfelelő táplálkozást is hirdetni igyekszem. Aki egészséges szeretne lenni vagy maradni, fogyni akar és az alakját formálni, az megfelelő táplálkozás nélkül nem fog eredményt elérni. A férfi vagy női test formáját, kinézetét 70-80%-ban a bevitt táplálék határozza meg. Igyekezhet bárki az edzéseken vagy a gyakorlásokon, nem vagy csak kevésbé lesz eredményes, ha a testmozgás, a sport mellett nem törődik azzal, hogy mit és hogyan eszik. Amikor este, hazaérve leülök a számítógép elé, naponta legalább húsz-harminc levelet kell megválaszolnom e témában: a hozzám fordulók döntően életmódbeli vagy a táplálkozással kapcsolatos kérdéseikre szeretnének választ kapni. Úgy vagyok vele: ha valaki engem tisztel meg a bizalmával egy ilyen fontos dologban, akkor a legjobb tudásom szerint segítenem kell neki. És lehet, hogy éjfél is van már, de az aznapi „utolsó" levélírónak is a lehető legjobb, a személyére szabott tanácsot kell adni.

- Adni jó?
- Jó. A legjobb.

Ádám Miklós