Éhséglázadás volt száz éve Mohácson a lisztadagok drasztikus csökkentése miatt

2017. július 18. kedd 08:58

Maga a szó, az éhséglázadás önmagában is szinte hátborzongató. A mohácsi asszonyok egy évszázaddal ezelőtt veszítették el a türelmüket. A városháza elé vonultak, ahol gyermekeiket a földre dobva tiltakoztak a súlyos megvonások ellen. Komolyan felmerült a politikusok felelőssége is, mert egyes hírek szerint akadt volna elég liszt, de nem gondoskodtak a vezetők a rendes kiszállításról, elosztásról.

Szomorú, egyben különleges nap volt Mohács történetében 1917. július 25-e. Az I. világháború a vége felé közeledett, bár ezt bizonyosan tudni nem lehetett, inkább sejthető volt. Ilyen történelmi környezetben lázadásra hajló hangulat alakult ki. A korabeli tudósítások nem győzték hangsúlyozni, nem holmi csőcselék kezdett zendülésbe. Hanem a nép tagjai emelték fel a szavukat az őket ért hatalmas méltánytalanság okán, nem is alaptalanul.

Történt ugyanis, hogy Baranya vármegye ispánja drasztikusan leszállította a fejadagokat. Mindössze napi öt dekagramm kenyérnek való kiszolgáltatására adott utasítást. Ami felszorozva havi másfél kilogramm volt. Azt könnyű belátni, ekkora fejadag semmire sem lett volna elég. Szemben a kormányrendelettel, ami hónaponként 7 kilogrammot irányozott elő. Ez utóbbi sem hatalmas adag, mégsem hasonlítható össze a lehetetlen fejadaggal.

Község kontra város

A források vegyesen emlegetik az események helyszíneként a mohácsi városházát. Nem a mostanit, mert azt csak 1924-ben kezdték építeni. A régi épület viszont volt faluháza is. Ez csupán látszólag ellentmondás, hiszen Mohács sokkal korábban, már 1868-ban megkapta a mezővárosi rangot. Mégis, az évfordulós megmozdulások idején éppen községként volt nyilvántartva a hivatalos dokumentumok szerint. Ezt követően, 1924-től szólhatunk rendezett tanácsú városi rangról, sőt, 1929-től kezdve megyei városként jegyezték a települést.

A város lakói felmérgesedve a döntésen az elöljáróság elé vonultak, cseppet sem békés szándékkal. Többen beverték a várháza ablakait, ajtóit betörték. Síró, jajveszékelő asszonyok a gyermekeiket dobták a földre. Azt kiabálták, képtelenek nekik enni adni, az éhhalál veszélye meglegyintette őket sötét szárnyával. Követelték a kiadott rendelkezés visszavonását, miközben hatalmas lármát csaptak.

Az események következtében hamarosan kirendelték a csendőrséget. A kivezényelt fegyveresek megkezdték a tömeg oszlatását. Az elöljáróság tagjai ennek ellenére sem mertek elmenni a hivatalba a haragtól rettegve. Attól tartottak, a sajnálatos események könnyen megismétlődhettek volna. Ráadásul érezték is az érintettek igazságát.

A dologban az volt az egyik legszomorúbb elem, miszerint a raktárak nem kongtak az ürességtől. Csupán képtelenek voltak megszervezni az ellátást. Ennek elég hamar megtalálták az okozóját. Politikai síkra terelődött a dolog. Az alispánt tették meg bűnbaknak, mert ő a folyamatos „pártoskodás" mellett nem szakított kellő időt, energiát egyéb kötelezettségeinek ellátására.